A következő két nap hasonlóan telt. Én egész nap Billel voltam, és esténként felszökött hozzám a szobámba, anyáék pedig a hazaútra készültek. Aztán eljött az indulás napja.
- Dóri, gyere, indulunk Oliwerékhez elköszönni. (anya)
- Anya, kérlek szépen hagy ne menjek veletek. Szeretnék még találkozni Billel mielőtt elmegyünk. És a többi sráctól is el szeretnék köszönni. Mondd meg Oliweréknek, hogy üdvözlöm őket, és sajnálom de nem tudtam elmenni. Kérlek!!!!
- Na jó nem bánom! De azért felhívhatnád majd őket.
- Jó ígérem!!!
- Na akkor majd a reptéren találkozunk. El ne késs! 13-kor indul a gép.
- Rendben ott leszek!
Bill eljött értem, egy hatalmas csokor vörös rózsával.
- Jesszus Bill! Ez az enyém?
- Ki másé lenne! Mikor indul a gép?
- 13-kor. Anyáékkal ott találkozok majd a reptéren.
- Akkor jó, még van egy kis időnk. Mit csináljunk?
- Ha nem gond szeretnék találkozni a többiekkel is. El szeretnék köszönni tőlük.
- Rendben. Biztos örülni fognak neki.
Elmentünk a srácokhoz, könnyes búcsút vettem tőlük, aztán kettesben maradtunk Billel. Csak némán öleltük egymást, és én sírtam. Gyorsan eltelt az idő. Indulnom kellett a reptérre. Természetesen Bill elkísért, és az utolsó pillanatig velem volt. És mielőtt felszálltam a gépre átadott nekem egy gyönyörű karkötőt, amibe bele volt vésve hogy „ Bill und Dori Immerdar Zusammen” nem tudtam semmit se mondani Billnek a sírástól, de ekkor más az ő szeme is könnyes volt….éreztük, hogy egyre közeledik a pillanat amikor nekem fel kell szállnom a gépre. Még utoljára megcsókolt és ennyit mondott:
- Szeretlek!
- Én is Bill!
- Vigyázz magadra! Majd hívlak!
- Rendben! Te is! Szia
- Szia!
Majd felszálltam a gépre, és elindultunk. Bill ott állt könnyes szemmel a kifutó pálya közelében, és integetett, én pedig csak sírtam, és néztem ahogy egyre távolabb kerülünk egymástól.
